Mint korábban említettem, 2 év távkapcsolat után hozzám költözött majdani feleségem. Ott laktunk 5 évet a lakásunkban, ahol még anyám, nagyanyám és bátyám is lakott. Mivel nagy volt a lakás, ezért mindenkinek megvolt a saját szobája, de ettől függetlenül mégis csak együtt laktunk.

Az együttélés nem volt feszültségektől mentes. Főleg feleségem és anyám között alakult ki nézeteltérés, pontosabban nem alakult ki jó kapcsolat. Anyám szerintem féltékeny volt, hogy van a fia életében valaki, aki fontosabb nála, míg feleségemnek nem esett jól érthetően, hogy a leendőbeli anyósa nem támogatja.

Mindeközben elkezdtem a spiritualitás felé fordulni. Valahogy mindig is bennem volt ez az igény. Emlékszem, mikor 12-3 éves lehettem, most így utólag belegondolva a szüleim válása miatt érzett bűntudat miatt, volt bennem egy űr, amit úgy gondoltam, hogy valami szakrális dolog fog tudni betölteni. Találkoztam is egy hittérítővel, aki által belecsöppentem egy keresztény csoportba. Már nem emlékszem, hogy milyen felekezet volt, református vagy sem, csak arra, hogy sokat beszéltünk a Bibliáról és voltam több Istentiszteleten is. Otthon olvastam a Bibliát és imádkoztam és sokszor volt olyan érzésem, mintha valami emberfeletti nyugalom és szeretet tölt fel. Jó érzés volt. Persze szüleim, főleg apám megijedt, hogy valami szektába kerültem, de nem az volt. Aztán valahogy abba maradt a dolog, talán az első szerelem miatt. Az érdeklődésem nem hagyott alább, mert nem sokára jelentkeztem egy transzcendentális meditációs tanfolyamra. Oda már egy barátommal mentem. Emlékszem, hogy anyámnak azzal adtam el a dolgot, hogy adjon rá pénzt, hogy ha valaki ezt a meditációt gyakorolja, akkor milyen jó hatással van az a tanulmányokra, még grafikonokat is mutattam, amik bizonyították, hogy minél több meditáló ember van egy városban, annál kisebb a bűnözés, meg ilyesmik. Utólag belegondolva elképesztő blődség volt az egész, de hagyjuk... Szóval elvégeztem a tanfolyamot, otthon gyakoroltam is pár hónapig talán, de aztán ez is alábbhagyott.  

De kanyarodjunk vissza a kettőnk történetére. Szóval elmentem egy 10 napos elvonulásra. Akik nem tudnák, ez egy olyan esemény, ahova az ember önkéntesen megy és vállalja, hogy meghatározott ideig betartva az igen szigorú szabályokat, magába fordulva figyeli magát. 

Elmentem tehát 10 napra, majdani feleségem otthon maradt az általa kiállhatatlan lakásban. Mivel a telefonomat is is leadtam, ezért még beszélni sem tudtunk. Szóval még az sem adatott meg, hogy szóban legyen valami kapcsolat. Ez megviselte őt, vagyon, amit meg is értek, hiszen egy idegen környezetben hagytam szinte teljesen magára. Ez később keményen visszaköszönt...

Majd telt az idő, míg egy újabb kihívás elé állított elénk az élet. Éppen munkába tartva a buszon zötykölődve megfájdult a nyaka, ami miatt elvitték orvoshoz, aki elküldte kórházba röntgenre, onnan egyenes út vezetett a CTbe majd MR-re .Mint kiderült, olyan érrendszeri rendellenessége van, ami, ha nem műtik meg, akár nyaktól lefelé történő bénultságot okozhat. Mondanom sem kell, hogy főleg ő és mindenki teljesen kétségbeesett. Isteni szerencsének köszönhetően egy olyan professzorral hozta őt össze az élet, aki nem csak kiváló ember, hanem a legjobb szakember volt a területén. Volt egy műtét, ami részlegesen volt sikeres, ezt követően egy évre rá volt még egy műtét, amivel stabilizálták az állapotát. Kímélő életet kellett élnie, nehezet nem emelhetett, de dolgozni tudott. Ez volt az a pont, ahol megígértem neki, hogy akkor most már mindenképpen egy olyan helyre fogunk költözni, amit ő is szeretni fog. Ház kerttel, ahol el tud kertészkedni és ahol majd felnevelhetjük a gyerekeinket. 

Sikerült is pénzt szerezni a házra, pontosabban a telekre, amin 3 éven keresztül építettük a házunkat, míg végre ki tudtunk költözni. Addig még a ki nem állhatott lakásban laktunk, anyámékkal. 

Poklok pokla

Legutóbb ott tartottam, hogy már pár hónapja ment a huzavona, hogy akkor mi is legyen kettőnkkel miután feleségem bejelentette, hogy nem boldog a kapcsolatunkban és hogy nem lát közös jövőt velem. Ezt tényekkel, konkrét eseményekkel, mulasztásokkal, ki és ki nem mondott szavakkal támasztotta alá. Mint írtam, ezen beszélgetések során úgy éreztem magamat, mint akit kivégeznek és a földön fekve vérben fetrengve rugdosnak és ütnek. Voltak próbálkozások, hogy az állításokat, vagy inkább vádakat tényekkel cáfolni, de nem sok sikerrel. Ott volt például a gyerekünk fogantatása, az állítás szerint már akkor sem volt jó a kapcsolatunk, bár én erre úgy emlékszem, hogy volt azért valami kettőnk között és mind a ketten akartuk. Nem is hiszem véletlen, hogy egyből összejött a dolog és rá kilenc hónapra rá meg is születette a lányunk. 

Szóval így teltek a napok és hetek. Mentünk dolgozni, és este otthon találkoztunk, mint mindig. Egy ágyban aludtunk, bár nem volt semmi, sőt mint korábban soha, végig elfordulva tőlem aludt mellettem. Amúgy érdekes módon még ekkor volt igénye arra, hogy együtt aludjunk. Volt olyan, hogy kinn maradtam a nappaliban, hogy majd ott alszom és akkor kérdőre vont, hogy most mi is van és miért nem alszunk együtt. 

Ezeken a napokon amúgy, amikor mentem hazafelé, már közel a házhoz görcsbe rándult a gyomrom és elkezdtem stresszelni azon, mi is vár majd rám. 

Aztán közeledett a karácsony...

Utolsó próbálkozások

Még annyit fontos hozzátenni, hogy volt egy valami ami lényegesen hozzájárult az életünk alakulásához. Mégpedig, hogy feleségem évekig járt pszichoterápiára egy komoly egészségügyi probléma és annak feldolgozása miatt. Körülbelül három évig. Ezalatt az idő alatt változott, az én szemszögemből, nem jó irányba. Majdnem ezzel egy időben történt meg sógoromék válása, körülbelül három éve. Ez a két dolog, a válásuk, illetve a terápia kezdete volt a mi kapcsolatunk lejtmenetének igazi kezdete, legalább is bennem egyértelműen megfogalmazódott később, hogy akkor történtek olyan dolgok, amitől kezdve a kapcsolatunk lényegesen rosszabbra fordult: a piszkálgatások és elégedetlenségek velem szemben felerősödtek, többször előjött a válás, mint lehetőség is, amiből aztán mindig visszatáncoltunk. Ezek során a beszélgetések során félelemmel telve, szinte pánikolva próbáltam visszafordítani a helyzetet, feláldozva néha a méltóságomat és szinte könyörögve kértem, hogy más megoldást találjunk. Mindig az lebegett a szemem előtt, hogy a család szent és egyben kell tartani, mindezt annak a fényében, hogy tudtam, mit jelent a gyerek illetve maguknak házastársak számára egy válás, hiszen gyerekként ezt megtapasztaltam. 

Még egy fontos mozzanat, hogy a családja unszolására sikerült megbeszélni, hogy elmenjünk párterápiára. Sikerült is intézni időpontot egy jónak mondott szakemberhez, akihez el is mentünk még december elején. Az első beszélgetés feszültséggel teli volt. Feleségem végig a körmét tépdelve beszélt. Elmondta, hogy nincsenek érzelmei felém és ebben kért segítséget, hogy tudja ezeket visszahozni. Illetve mondta, hogy nem tudja, hogy miért, de évek óta rengeteget bánt engem, amit nem ért és bántja őt is nagyon. Én próbáltam felvázolni a helyzetet úgy, mint egy lehetőség, hogy végre tudjuk már, mivel az évek alatt nem beszéltük át ezeket a dolgokat, hogy mi is a probléma és most végre tudjuk és tudunk is vele mit kezdeni.

Hidegzuhany 

Egy pár hétre rá, aztán jött a hidegzuhany. Kiderült (nem annyira eredeti módon, értsd az egyik közös laptopunk megberhelésével), hogy szerelmes a terapeutába. Olyan üzenetek váltak a számomra elérhetővé, ami egyértelműen bizonyította, hogy bizony a feleségem mély érzelmeket táplál az őt kezelő pszichológusba. Gyakorlatilag felkínálta magát minden szempontból, kérte, hogy töltsenek együtt egy egész éjszakát, megígérte neki, hogy süt nála süteményt meg ilyenek. Mondanom sem kell, hogy ezeket látván egy világ omlott össze bennem. Amikor aztán hazajött szembesítettem azzal amit láttam. Kellemetlen beszélgetés volt, elismerte, hogy valóban szerelmes (volt), de nem történt semmi. Még a kezét sem fogta meg. Elmondta, hogy erre fel is hívták a figyelmét még az elején, hogy nagy valószínűséggel ez meg fog történni és ez általános, hogy a páciens beleszeret a terapeutába. Innentől kezdve a gyanakvás részévé vált az életemnek. Ahányszor pittyent a telefonja, gyanakodtam, hogy biztos megint vele vált üzenetet. Néztem a telefonját, követtem mindenhova, amikor telefonálni kezdett, hogy lássam, halljam, vajon kivel is beszél. 

Ünnepek 

És eljött a karácsony. Az ajándékozás nem a szokásos módon történt, azaz megkérdezte mit szeretnék és meg is kért, hogy vegyem meg magamnak. Meg is vettem. Ő nem kért semmit, de nem is volt szokás ez, és vettem is neki egy pár fülbevalót. A szokásokhoz híven elmentünk anyósomékhoz, ott töltöttük az ünnepeket. Majdnem 8 napot voltunk ott. Ezalatt a 8 nap alatt végig görcsben volt a gyomrom és volt olyan is, Szent este előtt, hogy ki kellett mennem a kertbe hányni, mert már akkora volt a feszültség.

Elmentünk két napra, pontosabban egy éjszakára egy közeli hotelbe, hogy kettesben legyünk, remélvén, hogy valami történik és elkezdünk megint közeledni egymáshoz. Legalább is én ebben reménykedtem. Itt is a nővére járt közbe és neki sikerült rávennie arra, hogy adjon magunknak egy esélyt. 

A hotelben aztán elvoltunk, gyakorlatilag egymás mellett, én szaunáztam, ő pihent (vagy szinte biztosan csetelt valakivel) és este együtt vacsoráztunk. A vacsora után iszogattunk, próbáltunk beszélgetni, de a hangulat nyomasztó volt. Voltak olyan pillanatok, amikor megfagyott a hangulat, ekkor egy-két percre csend volt. Kérdezősködtem, próbáltam felvetni témákat, de visszavágott, hogy ha nincs miről, akkor nem kell erőltetni és mindenképpen beszélni valamiről. Még az este végén kártyáztunk egy kicsit, néha kimentünk cigizni, és közben amikor próbáltam közeledni, azt mondta, hogy ezt inkább bízzuk a párterápiára. 

Szilveszterre hazamentünk. Együtt, hármasban töltöttük a napot. Én néha átmentem a szomszédba, beszélgetni, meginni valamit, míg ők ketten a házban maradtak. Filmeket néztünk együtt, míg el nem jött az éjfél, amire már mind a ketten aludtak. Hamarosan én is odafeküdtem melléjük, de nem tudtam aludni, az egész éjszakát átvirrasztottam. Ez volt az első, de nem utolsó álmatlan éjszakám.

Az újévben vagyunk, minden a "szokásos", azaz még nem lett kimondva sem A sem B. A napok hasonlóan telnek, gyomorideggel és feszültséggel. Amúgy ahányszor rákérdeztem, hogy akkor mit is szeretne, mindig azt a választ kaptam, hogy "nem tudom". Ezzel sikerült aztán teljes bizonytalanságban tartania.

Ehhez hozzá kell tennem, hogy részemről is volt egy komolyabb hibázás. Az történt ugyanis, hogy még egy évvel korábban elkezdtem én is járni egy pszichológushoz. Éreztem, hogy nekem is kell foglalkoznom magammal, mert fel kell nőnöm, ha lépést akarok tartani a helyzettel. Az egyik házi feladatom az volt, hogy írjam le az érzéseimet egy levél formájában neki címezve. Meg is tettem. A levélben leírtam, mit gondolok róla, jó dolgokat is meg olyanokat is, amik zavartak, dühítettek. Hogy szerintem csak kihasznál sok mindenben, meg hogy nélkülem nem lenne képes eltartani magát. Annak ellenére, hogy ezt a levelet el kellett volna dugnom vagy inkább kidobnom, ott hagytam a táskámban, amit aztán sikerült megtalálnia. Erről akkor nem szolt, csak később és mondta, mekkora csalódás érte és hogy mennyire megbántotta, amit olvasott. Ezt meg is értem. 

Utolsó próbálkozások

Talán említettem, hogy az egész helyzetbe bevonódott a szűkebb család és a szomszédok is, akikkel szoros kapcsolatunk van. Mindenki próbált segíteni a maguk módján. Nekem jó volt nagyon, hogy volt kivel beszélni és akiktől tanácsokat kaptam. Bár így utólag meggondolva jobb lett volna, ha nem beszélek ennyi emberrel, csak párral és azoknak a szavára hallgatok, mert így annyi különböző tanácsot kaptam, hogy teljesen megzavarodtam a végére. 

A decemberi párterápia után még voltunk kétszer ugyanott. Egyik sem sikerült jól, legalább is feleségem számára csak megerősítette, mennyire különböző emberek is vagyunk és nem illünk össze egymáshoz. Kiderült, hogy a gyerekkorom milyen nyomokat hagyott a személyiségemben és hogy amiatt lettem olyan, amilyen. Jó szívű, alázatos, de szorongásra hajlamos és hogy magamat háttérbe helyezve inkább másokért éltem. 

Részéről előjött, hogy szülei túlzottan elnyomták, hogy feléjük volt egy erős megfelelési kényszer és hogy amiatt nem tudta elmondani ,ami benne volt. A terapeutával való plátói kapcsolata is előjött. Arra egyértelműen az volt a páterapeuta mondása, hogy ez előfordul nagyon gyakran. Ezt hívják pozitív visszacsatolásnak, amikor a páciens pozitív érzelmeket kezd el táplálni a terapeuta iránt. Részemről valamennyire le is zárult a dolog, bár a gyanakvás megmaradt. 

A végső csapás

Február, eljött a születésnapom. Kaptam tortát, hármasban meg is ünnepeltük. A gyanakvás jelen volt, erősen, és mivel bizonyosságot akartam egy újabb lépésre számoltam el magamat. Volt egy régi telefonon, azt kinn hagytam a hűtő tetején bekapcsolva hagyva a rögzítőt. Ünneplés után elmentem a gyerekkel szánkózni, majd mikor visszaértünk meghallgattam a felvételt. Nem hallottam semmit, csak annyit, hogy ahogy kilépünk az ajtón elkezd telefonálni valakinek. Rögtön gondoltam, hogy a szeretőjének (akkor még azt hittem, hogy a pszichológus volt) telefonált. Kérdeztem is, kérdőre vonva, hogy akkor most van-e szeretője vagy sem. Tagadott. 

Másnap ugyanezt eljátszottam. Reggel kihagytam a telefonom, felvétel bekapcsolva. Este hazaértem és utána, egy kisebb pihenő után visszahallgattam. Először hívott engem, mikor úton voltam, erre még emlékeztem is. Utána egyből felhívott valakit, egy férfit, akivel sejtelmesen beszélgetett. Elhangzottak érdekes dolgok, például hogy ő jól van, de tudja hogy én otthon szenvedek. Meg hogy igen, megkapta az emailt, amiben ez az ember küldött neki egy cikket arról, hogy lehet egy válást beadagolni a gyereknek. Arról is beszéltek, hogy elmennek pár napra kettesben egy hotelbe, ahol majd ugyan külön szobában aludnak, de majd ha rájuk jön a vágy, akkor majd összebújnak. Még az is elhangzott, hogy a napokban úgy vert át, hogy azt hazudta, hogy egy játékra rákapott és azért lóg állandóan a telefonján, de igazából akkor is csak cseteltek. 

Már sokadszor, összeomlott a világ. Hívtam egyből, a szomszédban voltak. Mondtam, hogy tudom most már biztosan, hogy van valakije. Tagadta, de nem volt értelme. Biztos voltam benne, hogy elkezdi leadni a drótot, akinek lehet, ezért átrohantam és elvettem a telefonját és hazarohantam. Nem sokára jött utánam. Bezártam az ajtót és próbáltam rájönni ki is lehet az a valaki. Volt még egy laptopunk, azt is elkezdtem megberehelni, de nem sikerült. Közben beengedtem és azzal a lendülettel, ahogy belépett, adtam neki egy pofont. Ezek után elmentem otthonról, megkértem egy barátomat, hogy jöjjön el értem. Ott aludtam nála. Vittem magammal a gépet és a telefonját, hogy majd azokból megfejtem kiről is van szó. A gépbe sikerült is belépnem és megnéznem az emailjeit. Abból derült ki, hogy egy helyi rendőrrel már levelezget hónapok óta, pontosabban az első emailt, amit kapott tőle valamikor októberben küldte, nem sokkal azelőtt, hogy bejelentette nekem, hogy nem lát jövőt a kapcsolatunkban. 

Összeállt a kép

Így utólag összeállt a kép sok mindennel kapcsolatban és arra jöttem rá, hogy gyakorlatilag egy tervet hajtott végre, hogy lépjen ki a házasságunkból. Évek óta örlődött, hogy mi legyen velünk, aztán elhatráozta magában, hogy ez nem fog menni hosszútávon, de nem mert még lépni. Nyitott és megjelent valaki, akivel össze is jött és ahogy ez megtörtént el is kezdte leépíteni a dolgokat, ugye ez kezdődött el októberben. Ami nagyon fáj, hogy mindvégig hitegetett és hazudott és vissza is élt a bizalmammal. Erre legjobb példa, hogy akkor kért meg hogy rendeljek neki spirált, amit be is rakatott magának. Nyilván nem az én kedvemért, hanem hogy már a szeretőjével gondtalanul élvezhessék egymást. Gyakorlatilag én fizettem mindent, egy fillért sem költött a saját fizetéséből, inkább elkezdett spórolni, hogy ha majd elmegy tőlem, legyen miből újrakezdeni. 

Egy dolog hiányzott, hogy odaálljon elém és azt mondja, vége. Te erre én arra és akkor elkezdte volna mind a kettőnk az új életünket, tiszta lappal. 

Kvázi szívességet tettem neki azzal, hogy a nyomozásaimmal fény derüljenek olyan dolgokra, amiket neki kellett volna elmondani, illetve én mondtam ki, hogy akkor válunk, pedig eszem ágában sem volt, de nem volt más lehetőségem. Ahelyett, hogy ezt megtette volna ő...

43 éves vagyok, épp válás közben. Pontosabban már fizikailag elváltunk egy jó ideje, értsd külön élünk és nincs fizikai kapcsolat stb, de még adminisztratív része tart a folyamatnak.

Sokat olvastam a témában arról, hogy zajlik le maga a folyamat, milyen fázisokon keresztül megy át az ember, miket él meg és több helyen is azt javasolták, hogy vezessek naplót, hogy kiírjam magamból a gondolataimat. Innen jött ennek a blognak az ötlete, illetve szeretném is megosztani a tapasztalataimat mások javára, hátha tudnak tanulni azokból, amiket most nekem kell megtanulni. 

13 év ismertség, 10 év házasság, 1 gyönyörű, egészséges és rendkívül okos kislány, valamint 1 közös ház talán az egyik legjobb helyen Pest környékén. Számokban ennyi a kapcsolatunk. Jómagam 43 éves vagyok, feleségem pár évvel fiatalabb.

Nézzük meg, hogy kezdődött a dolog. 13 évvel ezelőtt a legjobb barátomnak a tanúja voltam az esküvőjén, ott ismerkedtünk meg, pontosabban a pár nappal azelőtti legénybúcsún. Ő volt a menyasszony húga. Így gyakorlatilag később a barátommal sógorok lettünk, amire különösen büszke voltam, mert ez egy plusz kötelék volt az amúgy is erős barátságunk mellett. 

Már az esküvő estéjén együtt aludtunk. Másnap vagy egy napra rá együtt mentünk be a vonatállomásra, ahonnan hazavonatoztam Budapestre. Maga az együtt alvás ténye amúgy később előjött, mint egy olyan dolog, amit nem kellett volna és főleg nem úgy, hiszen egy romantikus kapcsolat nem így kezdődik. 

Én  budapesti vagyok, oda születtem és a Belvárosban nőttem fel, odajártam óvodába, iskolába, gimnáziumba, egyetemre és dolgozni is. Szüleimről és családi hátteremről majd később írok, mert az is megér egy bejegyzést, de lehet többet.

Míg feleségem egy nagyon jól szituált vidéki kisvárosban nőtt fel. Kis közösség, pár ezer ember, szinten mindenki ismer mindenkit és ott a természet közelsége. Az esküvő is az ő városában történt, a hagyományok szerint. 

Mikor mentünk az állomás felé én ültem az anyósülésen, ő mögöttem. Nem sokat, de beszéltünk, halk volt és én sem mondtam sok mindent. Nem tudtam még mit is akarok tőle, magamtól, magunktól. Abban maradtunk, hogy tartjuk a kapcsolatot és beszélünk telefonon. Neki szerintem, már mint abban a pillanatban amikor mentünk az autóval, ez olyan volt, mintha én megjelentem volna a semmiből és majd azzal a lendülettel el is akartam volna tűnni. Pedig nem, legalább is nem tudtam még mi a szándékom, ez csak később alakult ki. Azt tudtam, hogy jól éreztem magamat az esküvő alatt, hogy nagyon tetszett és hogy jó volt vele és a családjával. 

Ezek után beszélünk sokat telefonon, majd kezdetét vette egy kétéves távkapcsolat, ahol hol ő engem, hol én látogattam meg. Amikor ő jött, rendszeresen lementünk a balatoni házunkba, hogy kettesbe tudjunk ott lenni, és hogy ne a városban kelljen lenni, amit egyikünk sem szeretett. A lakás, ahol laktam anyámmal, bátyámmal és nagyanyámmal egyetemben, közel sem volt mondható ideálisnak. Ugyan jó helyen volt nagyon, szó szerint a város közepén, de maga a lakás élhetetlen volt. Nagy, sötét, barátságtalan és egyszerűen rossz volt ott élni. Én ugyan már megszoktam, de majdani feleségemnek ez a kisvárosi családi házhoz képest egy élhetetlen hely volt, amit meg is értek. Ez később még kulcsszerepet fog játszani a kapcsolatunkban...

Két év után megbeszéltük, hogy összeköltözünk, pontosabban, hogy odaköltözik hozzánk, a már fentebb említett lakásba.

Ebben a lakásban éltünk együtt 5 évet, ami talán a legnehezebb és meghatározóbb korszak volt az életünkben. Sok küzdelemmel és nehézséggel tarkított évek voltak, de erről a következő bejegyzésben írok. 

Első rész

Most 2019 június van, már 3 hónapja hogy elindult ténylegesen a válási procedúra, de maga a szétválás folyamata már megy vagy háromnegyed éve. Az első pár bejegyzéseben megpróbálom összefoglalni ezeknek a hónapoknak a történéseit és majd onnan visszakanyarodva visszatekintek a múltba, elemezve magát a házasságunkat is, hogy jobban megértsem én is, hogy mik is történtek és mik is vezettek el minket a váláshoz. Egy fajta önvallomás lesz ez, hogy átmenjek mégegyszer az egészen, hogy átéljem és feldolgozzam az egész folyamtatot, valamint hogy szembesítsem magamat magammal; miket tettem hozzá és vettem el, hogy eljussunk idáig. Mindezt azzal a szándékkal, hogy segítsek magamon és talán másokon is azzal, hogy lássák máshol ez hogy megy és mások hogy élnek meg egy ilyen szituációt. 

A blog során törekedni fogok a tényszerűségre és hogy mindkét fél szemszögéből bemutassam a történetet. Nem célom az, hogy magamat kivonjam a felelősség alól, vagy azt bizonyítsam be, hogy nem vagyok ludas a történetben. Tényleg szeretnék a helyzetből tanulni és ezáltal egy jobb jövőben reménykedni. 

Első sokk

2018 Október tizenvalahanyadika. Késő öszi nap, vasárnap, elindultunk hárman (van egy 5 éves kislányunk) egy Duna parthoz közeli étterembe. Elinduláskor még minden a szokásos: gyereket összeszedni, kocsiba beülni és aztán megérkezni a helyre. Már kiszálláskor furcsa volt valami, nem is tudom mi, talán feleségem falfehér arca és a tekintete, ilyennek még nem láttam soha. Majd apatikus hangon elkezdi mondani, összeszedettem és konzisztensen a mondanivalóját: nem érzi magát boldognak ebben a kapcsolatban, már évek óta. Szerinte már a kezdetektől fogva nem volt jó az egész, mert nem voltak érzelmi alapok. Megemlített pár konkrét dolgot is, ami szerinte a kapcsolatunkat aláásta. 

Megebédeltünk, a hangulat leírhatatlanul rossz volt. Érzés szinten körülbelül a sokk, pánik, értetlenség, félelem, értetlenség és düh keveréke volt, ja, meg jó sok üresség. Utána még lementünk a gyerekkel sétálni a Duna partra. Kóvájogtunk, külön. A gyerek közben a partról dobált be kavicsokat a vízbe. Nem emlékszem már, hogy beszéltünk-e közben, valószínűleg nem. Feleségemre néha-néha ránéztem és láttam a rajta az apátiát. 

Géppuskatűzben

Az első felvonás után hetekig több beszélgetés követte egymást. Mindegyik húsba vágó volt, olyanok, amik ha korábban történnek meg, talán nem kötünk ki ebben a helyzetben. Főleg ezek a beszélgetések arról szóltak, hogy rám zúdította azokat a dolgokat, amik miatt szerinte mi nem illünk egymáshoz és ez a kapcsolat miért van halálra ítélve. Újabb részletek láttak napvilágot. Az első, ami elhangzott, hogy már évek óta nem jó a szexuális életünk, értsd számára nem nyújt örömöt. Mondanom sem kell, amikor ezt meghallottam nem is egy világ omlott össze bennem, hanem úgy éreztem mintha az út közepén sétálva hátulról elgázoltak volna egy kamionnal, majd egyből megjelentek a dögkeselyűk és elkezdtek volna falatozni a tetememből... Visszagondolva volt benne valami, amit akkor mondott, de erről majd később beszélek bővebben.

Majd jött, hogy csak anyagilag adtam meg neki mindent, valamint voltak olyan dolgok, amiket nekem mint férfinak a házasságban nem kellett volna megtenni például a konyhában segíteni, megrakni a mosogatógépet, mert ez nem férfias. Vagy neki kellett havat lapátolni még terhesen párszor (lehet volt ilyen, de biztos megtettem volna ha épp otthon vagyok). Azt sem értette, hogy miért "basztat" engem állandóan, amit őt zavarta és szerinte egy jele volt annak, hogy valami nem működik rendesen. Előjött, hogy amikor nehéz helyzetben volt, nem megfelelően viselkedtem és nem támogattam rendesen és a többi. Ezeken felül még számos dolog jött elő, már nem emlékszem mindenre, de olyan érzés volt, mintha egy lőtér közepén álltam volna, miközben géppuskával tüzelnek felém. Esélyem sem volt, az akkor elhangzottakat már jó korán átgondolhatta, összegyűjtötte, koherensen összerakta és egyszerűen rámzúdította. Visszavágni, ellenérvekkel élni nem volt sem erőm sem lehetőségem, egyszerűen nem voltam felkészülve. Az évek alatt a számomra sérelmes dolgokat nem raktároztam el, igaz, hogy nem is kezeltem őket le akkor, ami szerintem az egyik legnagyobb hiba volt, amit elkövettem. 

 A következő bejegyzéseben írok egy kicsit magunkról és a kapcsolatról és onnan majd visszakanyarodok az eseményekhez magukhoz.